A történet
A könyv során megismerhetjük az igencsak titkos, múltbéli események megfigyeléseivel foglalkozó St. Mary Történelemtudományi Kutatóintézet mindennapjait. És mivel egy átlagos nap is időutazással és balhékkal jár, ezért bátran kijelenthető, érdekes az élet a külvilágtól elzárt szervezet falai közt. Ide csöppen be a szeszélyes Madeleine Maxwell, akit a különc légkör azonnal megragad. Talán a kíváncsisága is marasztalja, ki tudja, viszont erre minden joga megvan, hiszen nem éppen hétköznapi munkát ajánlanak fel neki, ami elfogadásával életre szóló élményekben lehet része.
Személyes vélemény
A kötetet recenziós példányként kaptam a Metropolis Media Kiadótól, amit innen is nagyon szépen köszönök nekik❤️ Ettől függetlenül a véleményem természetesen saját :)
Persze állhatatlan, lármás, bogaras, okoskodó, becsületes, fanatikus és türelmetlen népség voltak egytől egyig, ugyanakkor a legfrankóbb társaság, akit az ember kívánhat magának.
Hát igen, valószínűleg így tudnám egy idézettel a legjobban leírni a St. Maryt. Szeleburdi, meggondolatlan, ámde annál szerethetőbb bagázs. Most hirtelen eszembe jutott az a jelenet az Üvegtigrisből...
- Itt mindenki hülye?
- Itt? Mindenki.
Valóban elvetemültség kell ahhoz, hogy a kutatóintézet tagja légy, és ha addig semmi baj nem volt az agytekervényeiddel - bár azt kötve hiszem -, akkor ezután tuti nem leszel százas. De hát minden zseni őrült ugyebár. Meg mint újabban kiderült, teafüggő. De tényleg, szerintem nem telt el úgy fejezet, hogy egy csésze forróitalról ne lenne szó. Többek között ez is megfogott a fülszövegben, mert a mértéktelen teafogyasztásról - bármennyire is kuncogtam ezt olvasva - nem hazudtak. És hogy tetszett-e? Hát hogy a viharba ne! Lehet, hogy nem mindenkinek lenne ínyére egy ennyire elszigetelt munkahely, de a bolondos karaktereknek hála már néha én is rajtakaptam magam, hogy álommelóként tekintek a foglalkozásukra. Meg hogy újfent mindennap teát iszok... Hol is tartottam? Hát persze, a humor. Eszméletlenül dönti romba az illúziót arról, hogy egy ilyen intézet legalább FBI szintű biztonsági felszereltséggel és leginkább komolysággal bír, mert már az első oldalakon található rövid személyleírások tele voltak nevettető kifigurázással. Arról nem is beszélve, hogy mindenekelőtt az írónő rögtön egy ártalmatlan kéréssel indított a szaktekintélyek felé, miszerint egy esetleges találkozáskor legyenek szívesek ne a szájnedveikkel kifejezni nemtetszésüket.
Ugyanakkor néha komoly pillanatokban, megdöbbentő felismerésekben is részesültem.
Figyelem, a következő sorok spoilert tartalmaznak!
Leginkább a halálozásokra gondolok. Az elején úgy hullottak, mint a legyek😨 Vagy felmondtak. De amikor Sussman meghalt, akkor konkrétan nem tudtam, mi van. Csak vártam és vártam, egyre kezdett egyértelműbb lenni, hogy mint pár kollégájának, az ő életének is befellegzett. Nos, sajnáltam, mégiscsak egy nagy figura volt, meg hát Max társa. Aztán, amikor kiderült róla az igazság, gyűlöltem, hogy lehet évekig megjátszani a szándékaid? Ettől függetlenül még mindig kicsit jobban el tudtam volna képzelni Maxwell-lel, mint Farrellt. Egyátalán mi ez a Főnök megszólítás még mindig? Nem a kedvenc párosom, bár próbálok hozzászokni.
Spoiler vége
A könyv elején úgy éreztem, a történetszál szó szerint száguld. Kezdtem félni, ha ilyen iramban haladunk, akkor az x. rész nem lesz-e erőltetett, mivel már mindent ellőttek? Erről egyelőre csak annyi tapasztalatom van, hogy ez a kötet korán sem volt unalmas, és reménykedem, hogy a folytatásokban is ehhez hasonló kalandokban lesz részem.
Ui.: Ha tervezitek elolvasni Jodi Taylor bármely művét, akkor hadd ajánljam figyelmetekbe a Molyos kihívásom :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése