A történet
Max rögtön az elején megismerkedik a fizika egyik zseni alakjával, aki pimaszabbnak bizonyul, mint gondolták. Némi szeleburdiság és lecseszések után pedig már az egész történettudományi szekció készen áll a kötet igazi nagyhalának történetére, Trója bukására. Mert bizony a híres szépség odaveszett, de hogy pontosan miként, azt egy részletesen megtervezett küldetéssel derítik ki szereplőink. Természetesen nem minden alakul a számítások szerint (ismerős, ugye?), de még korán sincs vége a könyvnek. Jodi Taylor még e felderítés után is tartogat nevetséges jeleneteket, példaként hadd statuáljam azt a fránya LEKS-szindrómát. Viszont lesznek komolyabb pillanatok, találkozások rég nem látott emberekkel.
Személyes vélemény
A kötetet recenziós példányként kaptam a Metropolis Media Kiadótól, amit innen is nagyon szépen köszönök nekik❤️ Ettől függetlenül a véleményem természetesen saját :)
Be kell valljam, vigyorogtam, mikor ez a felirat fogatott a borítón:
Ha Rejtő Jenő angol nőnek születik, és pörgős, csajos kalandregényeket ír, valami ilyesmi lett volna a végeredmény.
A könyv első fele halálos volt. Mármint halálosan mulattató, természetesen. És ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy amikor a 2. fejezet kezdetével találtam szembe magam, már túl voltam egy-két könnyes nevetésen. Számomra is hihetetlen, hogy az abszolút nem normális karakterek még mindig meg tudnak lepni... Ó, de még mennyire! Már megszokott, hogy a St. Mary tagjai szeretik ugratni egymást, megmenekülni a halál torkából, és (hangsúlyozom: nem utolsó helyen) teát szürcsölni. Ez az eszméletlenül jópofa viselkedésük elszórakozatott jó darabig, és egyátalán nem éreztem elcsépeltnek. Hogy is tettem volna, hiszen ennek köszönhetően ismerkedtem meg a kergeméz veszélyes, ám annál mulattatóbb mellékhatásaival. Egy szóval a kelekótyaságuk iránti szeretet talán életem végéig boldogítana, de az írónő elkezdett most már komolyabb szálakat is beleszőni a sztoriba. Hiszen oké, ez így szép és jó, de mi lesz ezután? Mi lesz, ha megörekszenek, esetleg meghalnak (ennél a szakmánál szinte mindennapi), vagy ha szimplán már nem óhajták alárendelni magukat a munkájuknak? Igen, nagyon fájó pontok voltak, még nekem, olvasónak is, de mégis örültem, hogy kicsit zordabb szálak is játszanak, amik eddig még csak a szárnyaikat bontogatták, most pedig talán repültek is egy kicsit.
Figyelem, a következő sorok spoilert tartalmaznak!
Gondolom, már mondanom sem kell, hogy fentebb még véletlenül sem a szerelmi szálról beszélek, ugyanis az már megőrjít. Ms. Taylor nem lenne oda értem, viszont valamiért nem kedvelem ezt a románcot, és bárki bármit mond (leginkább azt, hogy gonosz vagyok), de én szemernyit sem voltam szomorú, amikor Farrell meghalt. Nyilván Max nem örült, ennek ellenére nem sírdogált állandóan, és én naivan azt hittem, hogy vége. Amúgy sem beszéltek a Trójai küldetés óta, amit nem csodálok. A Főnök rohadt kínos helyzetbe hozta Maxet, pontosabban egy elvetemült személyébe, akinek ki kell dobatnia egy ártatlan kisfiút gyakorlatilag a halába. Ezek után Farrellnek minimum térden csúszva kellett volna bocsánatért esedeznie (főleg, hogy a végén kiderült, titokban mégis megmentette a gyereket), helyette bedurcázott. Úgyhogy tökéletesen meg voltam elégedve ezzel az állással, bár úgy tűnik, Jodi Taylor szerint az sem számít, ha felrúgják az időkontinuum szabályait, vagy hogy Max ott hagyja az igaz barátait, nem nem, mind lényegtelen csak ez a két jómadár együtt élhessenek egy másik világban. Kérdem én, miért? Még ha bírnám is őket, már akkor is túlzásnak érezném, hogy a Föld megszűnhet létezni, ezeknek akkor is együtt kell lenniük.
Spoiler vége
Szóval összességében egy picit más élmény volt, de mivel ezen a könyvön mosolyogtam, és ezzel egy időben botránkoztam a legtöbbet, kijelentem, hogy volt annyira remek, mint az elődei. Még akkor is, ha találtam benne idegesítő részleteket. Remélem az utódok is hasonlóak...
Ui.: Ha tervezitek elolvasni Jodi Taylor bármely művét, akkor hadd ajánljam figyelmetekbe a Molyos kihívásom :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése