Eve Ainsworth: Sebek - könyvértékelés

A történet

Egy középiskolás lány nem túl idilli életét követhetjük végig, kezdve a családi vitákkal, egészen a titkaiig. Mert hiába vannak megbízható barátai, még nekik sem mert elmondani mindent. Sőt, legbelül úgy érzi, valójában nem is ismerik őt, a felszín alatti Gabit, ezért csak szégyenkezéssel járna, ha bevallana dolgokat. A szülei állandóan elfoglaltak, nem tud velük közeli kapcsolatot ápolni. Az anyjával pedig főleg nem értik meg egymást. Egy ember volt, akivel (talán) kölcsönösen szerették egymást, de sajnos ő már nincs az életében. 

Személyes vélemény

Magamtól tuti, hogy nem vettem volna meg ezt a könyvet. Egyszerűen nem vagyok érdekelt a témában. Nem meglepő módon Eve Ainsworth sem hozta meg túlságosan a kedvem. Viszont, először is leszögezném, hogy fontos a mondanivalója - és ezért nehéz nemtetszést nyilvánítanom. Továbbá sokat segített megérteni a Gabival hasonló problémákkal küzdő, és más kiutat nem látó fiatalokat. Bár még most sem tudom igazán átérezni őket. A kommunikáció hiánya is sokszor visszatér. Nagyon durva hiánya. Mármint most komolyan, nem számítottam felhőtlen anya-lánya kapcsolatra, de ilyen beforduló, ellenséges viszonyra sem. 

Szörnyen érzem magam, de ennyi. Valahogy nem fogott meg a kötet, klisésnek éreztem. Mondanám, hogy tipikusan az az alkotás, amit öt mondatban könnyen össze tudsz foglalni. Meg sok volt a szájbarágós rész, amit kifejezetten unalmasnak találok. Azt hittem, alig bírom majd könnyes szemmel olvasni a traumákkal teli sorokat. Mondanom sem kell, nem így lett. Kicsit az az érzésem volt, mintha egy cikket írna az írónő. Kiemel egy, a társadalmunkat érintő problémát, nem túl hosszan, nem túl szívbemarkolóan. Persze volt pár érzékletesen, részletesen megfogalmazott jelenet. Mondjuk, én szégyenszemre ezeket is inkább szájbarágásnak véltem. 

Pedig igyekeztem elvárások nélkül nekiugrani, ami szerintem elfogadhatóan sikerült, de még így is silány mű a szememben. Talán azoknak javasolnám, akik most ismerkednek az efféle irányokkal, és nem szeretnének rögtön egy kőkemény lélektani/pszichológiai könyvvel kezdeni. Ha jobban belegondolok, eddig én sem nyúltan ilyesmik után, szóval még inkább ködös számomra, hogyan érezhettem klisésnek.

Ui.: Elég ironikus, hogy a képért meg odavagyok😂