A történet
Két elkülönített szálon fut a cselekmény, melyek közül első a Szaharában játszódik. Elég ismerős a szituáció, ugyanis ismét Gorcsev Iván nevével találkozunk, aki éppenséggel megint a légióban szolgál. Azonban nem sokáig, mivel igazmondásuk végett főnökeik megkülönböztetik őket, sajnos nem a jó értelemben. Elhatározzák hát a szökést. Mint az később kiderül, sok hasonló helyzetű katona hozott ilyen döntést...
Személyes vélemény
Ahhoz képest, hogy mindössze egy pár órája fejeztem be, nem igazán tudom, hol kezdjem. Először talán el kell ismernem - nem egy rutinos könyvmolyra valló tett -, a címnek (meg talán érdeklődésem kivetülésének) köszönhetően azt hittem, Vanek úr korábbi/valamivel későbbi életét fogja bemutatni a könyv. Mikor Sába Királynőjével találkoztam szembe, csak erősítette előbbi gondolatom. Most már nem nagy csavar, de nem így lett. Ismételten katonasorba tekinthettem be, viszont elég rövid ideig, mivel Ivánék hamar (és leginkább terv nélkül) nekivágtak a sivatagnak. Jellemző kis szeleburdiság, mely rögtön beszippantott. Egyre gyarapodott ez a menekülő csapat, mikor a fejemben egy nagy katyvasz keletkezett. Éreztem a le nem eső poénokat, vagy hogy tudnom kéne, ki ez a szereplő. Sajnos itt eléggé elment a kedvem és az időm is. Aztán mikor újra nekiültem az alkotásnak, befejeztem az első részt (két nagy részre van osztva), és meglepetten tapasztaltam, hogy néha, rendkívül ritkán, az élet megoldja a problémáit helyettünk. Szóval egy minimálisan pikk-pakk lezárás volt, de stílusos és üdítő.
Vérpezsdítően hatott a "Második rész" felirat, aztán egy-két oldal erejéig próbáltam kitalálni az elbeszélő kilétét, a történés idejét, majd mielőtt elveszve éreztem volna magam, kedves Rejtő Jenő tisztázta a dolgokat. Ilyesmit pedig kivel mással lehet tenni, ha nem Vanek úrral? Végre megjelent a komikumforrás, miheztartást megtestesítő öreg, aki, bár kotnyeleskedik, imádnivaló.
Érdekessé fordultak az események ebben a pár fejezetben, egy komplett nyomozás állt össze a kártyázásból és gyilkosságokból, viszont a végére minden és mindenki a helyére került. Úgyhogy a lelkesedéshiányom után szerencsére pozitívan zártam a kötetet.
Hogy fogok-e Rejtőt olvasni még, azt nem tudom. Egyfajta védekezőmechanizmust vélek felfedezni magamban, nem akarok csalódást. Olyan újító műfajt fedezett fel az író, muszáj (és szeretném is) szeretni, viszont félek, ha nem az ismerős karakterek fogadnak, továbbá olykor nem is értem az összetett vicceket, teljesen csalódott leszek. Talán majd a jövőben meggondolom magam, egyelőre vannak más művek is a várólistámon, amikért szívesebben nyúlnék.

Megjegyzések
Megjegyzés küldése