A történet
Egy kamaszlány szemszögéből látjuk a cselekményt, aki egyben
a főszereplő is. Rengeteg problémáját megismerjük; kezdve a szülei
elvesztésével, a kirekesztéssel, amit mindenhol megkap. Mindemellett szépen
lassan bemutatásra kerül nagymamája sötét múltja. És persze egy-két hétköznapi,
boldog pillanatba is betekinthetünk általuk. Amikor megfeledkeznek a
bánatukról, halottaikról. Ugyanakkor kicsit a részévé válhatunk egy bukott rendszer
utáni világnak. Szabadság és reszketés járja át az olvasót Emma narrálása
alatt.
Személyes vélemény
Most fogom a fejem, és nem tudom, hol kezdjem. Ez mégis mi a
fene akart lenni? Fogalmam nincs, hogy az író más alkotásai is ilynek-e, ez
volt az elsőkönyvem tőle, és nagy valószínűséggel az utolsó is.
És én még örültem, hogy ez is bekerült az idei Arany János
Verseny könyvei közé. Hogy de jó, egy kamaszlány mindennapjai. És hogy milyen
klassz, még egy alattomos diktatúrát is halványan felvázol. Ha valaki még azt is
elmondta volna nekem, hogy mennyi keszekusza gondolata van ennek a lánynak,
tapsoltam volna örömömben.
Szóval elkezdtem olvasni, és egyszerűen untatott. Olyan sok
értelmetlen, lappazarló jelenet van benne, hogy azt meg sem tudom számolni. Ha
ez a mű fele ekkora terjedelmű lenne, az talán megnövelné a pontszámot, amit
adok rá. De így, hogy 400 oldalnál is tovább van húzva…
Az elején (sőt, még tovább is) Emma eléggé gyerekesen
viselkedett, aztán meg jött „az első komoly szerelme”.
Az intézetben konkrétan gyűlölte az egyik nevelőnőt, mert ő adta
tudtára szülei balesetét. Ezzel nincs semmi baj – nyilván van, de ez a
viselkedés gyakori kisgyerekeknél – , csak a könyv végén gyakorlatilag úgy lett
beállítva, mint az elrettenthetetlen szuperhős. Ő, aki nem mert kiállni
magáért, mikor Krisztina rugdosta. Ő, aki azért utálta legjobban a padtársát,
mert Iván körülötte legyeskedett.
Először egyébként azt hittem, Dragomán György Ivánt szánta
neki; de ahogy egy picit is jobban megismerhettük a személyiségét, imádkoztam,
hogy ne így legyen, mert akkor már tényleg felrobbanok a „Miért?”-ektől. Micsoda
„szerencse”, nem így lett, mert egyszercsak feltűnt Péter. Aki ugyebár harcolt
a forradalomban, tehát gyanítom, elmúlt 18 éves. De Emma saccolása szerint is
minimum tizedikes. Javítsatok ki, mert tényleg nem vagyok tisztában (azzal a
nem is olyan régi) kor szokásaival, de mégis mit szeretett volna egy 13 éves lánytól? Itt elég lenne kérdőjeleket hagynom, mert ez a kapcsolat a
szememben nagyjából ennyinek bizonyult.
Spoiler vége
És amit már végképp nem tudtam hova tenni, az a nagymamája
kuruzslószerű ténykedései. Minek!? A kommunizmus utáni takarítás zajlik a
háttérben – ami amúgy számomra az egyetlen érdekes szál volt –, és akkor azt úgy
vegyem komolyan, hogy a nagymamája varázsolgat? Katasztrofális. Persze ebben
néha benne volt annak az érzékeltetése, hogy szinte már Emma sem tudta, mi a
valóság. Hangsúlyozom: néha. Általában meg olyan érzésem támadt, mintha egy
boszorkánnyal élne együtt. Akinek egyébként mindig vigyázba kellett állni.
Sosem éreztem még azt, hogy egy könyvet nem volt érdemes
elolvasni. Mert mindig lehet találni akárcsak egyetlenegy szót/mondatot/részt,
ami hasznunkra válik. Egyszerűen nincs olyan alkotás, amely ellenpéldával tudna
szolgálni. De azt mondhatom: csak hangyánit vesztettem volna, ha soha nem kerül a
kezembe a Máglya.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése