Dráma, dráma... Hogy mennyire nem nekem való műfaj - gondoltam eddig szilárdan.
De mondjuk az előbbihez képest, és figyelembe véve, hogy kötelezőként vettem kézbe, egész jó élményt adott.
A történet egyébként - a számomra elcsépelt, tragédiában lubickoló végétől eltekintve - megnyerő volt. Király, aki értelem szerűen hatalommal bír, és vele szemben menye, egy nő - aki abban a korban amúgy is szemrebbenés nélkül le van nézve. Zseniális vitát folytatnak le egy halott ember jogairól, talán a kedvenc részletem, mikor szócsatáznak. Antigoné természetesen eltemettetné bátyját, megadva a végtisztességet, Kreón pedig sokkal inkább megvetést szabott ki a holttestre. Hiszen bűnösnek ez jár, állítja. És bizony az uralkodót nem érdekli semmi, olyannyira, hogy még fia feleségét is elítéli ellenszegülésért. Sőt, leszármazottjával is összeveszik - ami egyébként szintén figyelemreméltó jelenet -, míg végül egy bölcs az, akinek hallgat a szavára. Csakhogy már késő. Kreón roppant véres példán keresztül kap csak esélyt, hogy tanuljon a hibáiból.
Nagyon jól ábrázolja a kitartást, az elszántságot és a makacsságot. Bemutatja, hogy az élet nem fekete és fehér. És nem mindig van jó és rossz.
Anyukám figyelmeztetett egyébként a nehéz nyelvezetre, ami őszintén szólva szerintem nem bizonyult annyira vészesnek. És szerencsére rövid műről van szó, úgyhogy nincs mitől félni, túl kevés idő áll rendelkezésére az olvasónak az unottsághoz.
Kétségkívül olyan alkotás, amit magamtól nem vennék le a polcról a műfaj miatt, és nem feltétlenül bánnám meg, mivel rengeteg más (általam érdekesnek tartott) könyvet raktam fel a várólistámra. Ellenben, ha már mindenképpen el kellett olvasnom, az sem hagyott negatív tapasztalatokat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése