William Shakespeare: Romeo és Júlia - vélemény

Ki ne ismerné ezt a két nevet? Vagy hármat, ha az íróét is belevesszük.

A dráma műfaja nagy meglepetést okozott múltkor (Antigoné), de most nem. Alapvetően azt kell rólam tudni, hogy én a Titanic nézése közben is csak a fejemet fogtam, és gondolkodtam, hogy ezen van, aki tényleg sír?

Nagyjából mindent elmondtam.

Most is így éreztem, szinte már nevetséges volt, amikor Rómeó hirtelen múzsát váltott. Biztos az előző is hatalmas szerelem lehetett, ha egy szempillantás alatt Júliáé lett a szíve… Ebben a kötetben senkit nem tartok sajnálatra méltónak. Két bolond fiatal öngyilkos lett, a szüleiknek meg túl későn esett le, hogy nem kéne oktalanul viaskodni. Nem éreztem a tragédia hátborzongató erejét, ennek így kellett lennie, ők ezt az utat választották.

Na de most, hogy a fő szálról sikerült véleményt formálnom, mást is nézzünk meg.

Mivel nem volt még elég nevetési lehetőség, feleleveníteném a családok ellenségeskedését. Tökéletes példája annak, hogy a legfelső társadalmi réteg unalmában afféle hülyeségekkel üti el az idejét, mint a vérontás. Annál a jelenetnél, mikor összetalálkoznak az utcán az ifjak, megint csak a vígjátékjelleg kapott el. Konkrétan egymáshoz szólni nem lehet, mert abból minimum ütlegelés lesz.

Ha már ennyit szidom ezt a szerencsétlen darabot, felvázolok egy lényegesen kevesebb hullával járó opciót: megszöknek. Hihetetlen, hogy egy szóban el lehet mondani. Biztos a halálos szerelem elvakította Rómeót és Júliát, azért nem jutott még csak eszükbe sem ez a lehetőség.

Remélem, ezekután mindenki megérti, miért nem voltam képes egy cseppnyi szomorúságot sem kifacsarni magamból.

William Shakespeare munkáját nézve sajnos nem tudnék olyan frappáns kritikával szolgálni, mivel – mint mondtam – nagyon új nekem ez a műfaj. Amit viszont megjegyeznék, hogyha már eddig nyújtotta a darabot, talán érdemesebb lett volna Capuleték egyszem lányának és titkos férjének a kapcsolatát részletesebben is bemutatnia. Hogy mondjuk a végén legalább azt mondhassa az olvasó (vagy ugye néző): „Igen, teljesen érthető, a helyében én is így döntöttem volna, hiszen nélküle élni nem érdemes.”

Őszintén, nem tudom, hogy ez az alkotás miért lett ennyire híres – nagy valószínűséggel mondhatom: a leghíresebb -, mert szinte biztos vagyok, hogy születtek százszor jobbak is.