Szerintem Pinteresten láttam először ezt a könyvet, aztán meg TikTokon is állandóan szembejött. Már a címe is arra késztetett, hogy nézzek utána, a sötét akadémiai hangulata meg aztán megvett. Úgyhogy én is megvettem, mégpedig a Könyvfesztiválon.
Beékeltem az őszi TBR listámba, ami már önmagában boldogságot okozott, ugyanis irodalmon Shakespeare témakörénél tartva olvastam párhuzamban. Ősz, iskola, és a nagy drámaíró, hát lehet-e ennél tökéletesebb hangulatot biztosítani ehhez a történethez?
Hét színinövendékről szólt ez a kötet, akik egy igazán különleges egyetemen tanultak. Volt itt sokféle szak ezen kívül, például díszletesek, zenészek, táncosok, de minden egy színpad körül forgott. Shakespeare színpada körül. Ugyanis csak Shakespeare műveket tanultak és dolgoztak fel. A narrátor ide járt, azonban a könyv 10 évvel később indul, amikor kiszabadul a börtönből. Az üggyel foglalkozó nyomozó már leszerelt, de tudni akarja, mi is történt pontosan, és hogy Olivier valóban bűnös-e. Így hát mind a jelenben, mind a múltban visszatérünk a Dellechet falai közé, és meghallgatjuk a sötét történetét egy baráti körnek.
A mű olyan, mint egy igazi Shakespeare dráma - ami nem meglepő, hiszen az írnő is nagy rajongója a híres angol drámaírónak. Ezt a szerkesztéssel is ügyesen éreztették, fejezetek helyett felvonások és jelenetek vannak. Nem nagy spoiler, a fülszövegben is benne van, hogy egyikük meghal. Shakespeare drámáinál is már előre tudjuk, és nem is ez a lényeg. Könnyen kitalálható, éppen ezért nem ezen van a hangsúly. M. L. Rio könyvében is viszonylag hamar bekövetkezik ez a tragédia, de az igazán nyomasztó rész csak azután jön. Meg persze, mondanom sem kell, az utolsó oldalakig vannak még csavarok.
Kicsit sajnáltam, hogy a terjedelem miatt nem fért bele jobban bemutatni, milyen jó élete is volt a Torony hét lakójának - mert hát ugye ők egy külön toronyban laktak a campuson. Hogy milyen is volt az a három szép év, az utolsó előtt, amikor még minden rendben volt. Erről csak egy kicsit beszélt Olivier, a hangsúly a negyedik éven volt. "A tragédia éve." Ismét egy zseniális fogás, hogy a tanévnek, mikor a baj bekövetkezett, a tragédia volt a tematikája. Talán ez rontotta el őket. Vagy eredetileg is elcseszettek voltak...
Bár Olivier szemszögéből követtük az eseményeket, a többi szereplőt is megkedveltem, sőt. Ha választanom kéne, Filippa a kedvencem. Oliviert néha nem értettem, Filippa meg egy szerethető, erős és okos karakter volt. Annak ellenére, hogy a színpadon eléggé be voltak skatulyázva szerepeikbe a jellemük alapján, szerintem jól megírta az írónő, hogy a valóságban ez ne nevetségesen sablonos karaktereket eredményezzen. Pedig azért hét (de inkább hat), megcímkézett színészt nehéz kiszínesíteni a sztereotípiából.
Nem is nagyon kéne összegeznem, azt hiszem, látszik, hogy odáig vagyok mindenért ezzel a könnyvel kapcsolatban. A titkos történet-hez hasonlítja mindenki, amit hamarosan fogok olvasni, szóval kíváncsi vagyok, melyik tetszik jobban.
Ó, és hát a lezárás... Kicsit felbosszantott, hogy majd 400 oldal nem egy egyértelmű véget kap, de hát akármennyire is sajnáltatom magam, nem lehet elsiklani a tény felett, hogy így lett zseniális.
Egyébként ami engem illett, soha nem hittem a véletlenekben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése