A kötetet recenziós példányként kaptam a Metropolis Media Kiadótól, amit innen is nagyon szépen köszönök nekik❤️ Ettől függetlenül a véleményem természetesen saját :)
Főszerepben Dr. Ada Sabová, aki Prágában, az Interdiszciplináris Antropológiai Intézetben dolgozik. Igen, ez nagyon tudományosan hangzik, én is pislogtam párat, mikor először láttam. De aggodalomra semmi ok, az általános műveltség bőven elég, hogy valaki érthetőnek és szórakoztatónak találja ezt a regényt.
Az elbeszélő nő már 10 éve kutató, és ez elég erősen kihat magánéletére. Ezalatt nem csak azt értem, hogy mindenhol az összefüggéseket és magyarázatokat keresi, de élete majdnemhogy csak a munkájából áll. Emellett még az egyik exével is együtt dolgozik, ugyanis olyan érdekes tehetséggel van megáldva, hogy különböző találmányokat álmodik meg. A szó szoros éretelmében. Ez egy nagyon jövedelmező és nagy erőfeszítést nem igénylő mellékállás.
Érdekesek voltak a kapcsolatai a többi szereplővel, közülük főleg Valerie-t kedveltem. Olyan kis magának való asszony, de valahogy tekintélyes. Adának többet jelentett, mint kolléga. Valerie eltűnt fia, Kaspar pedig szépen lassan beférkőzött a fejébe. Na ő volt aztán csak különös figura, ahogy egyre több dolog jött felszínre a múltból.
Őszintén szólva jobb sztorira számítottam. De ezzel nem fejezem ki elég pontosan magam. Nyilván nem krimi szintű izgalmat vártam, viszont lenyűgöző gondolatokat, megkérdőjelezéseket a világgal kapcsolatban. Én is rengeteget elmélkedem, de amit Ada művel, az már nekem is fárasztó volt. Nem is a mennyiséggel van bajom, inkább a minőséggel. Mert ha érdekfeszítő gondolatmeneteket épített volna fel az írónő azokon az oldalakon, el lennék kápráztatva. Ehelyett csapongást, és teljességgel felesleges információkat kaptam. Nem viccelek, szerintem egy kisebb fejezetet össze lehetne állítani a dőlt betűvel nyomtatott rádiós hírekből, amelyekre Ada néha reflektált, néha nem. Miért? Egyszerűen miért? Ritkán használom az unalmas szót, de ezt a könyvet jellemezném vele. Mintha sehova nem vitt volna. Megismerhettünk egy 40 körüli nőt, az ő életének gyakorlatilag az összes szegmensét, és bár olykor elgondolkodtató elméleteket dobott fel, ezek nagyrészt a munkájához, tehát kutatáshoz kapcsolódtak (pl. a hajléktalanok hajmennyisége és erőssége vajon jelentősebb-e), vagy valamilyen tudományos alapot nem is ismerő elmélethez (pl. hogy mindannyian hologramok vagyunk). És ezek sem voltak kifejtve, sokszor Ada nem is foglalt állást. Sokkal inkább az efféle sorokból kellett volna több:
Kezdek beletörődni, hogy a világot nem lehet szavakkal megmagyarázni. A világ nem lineáris.
Vagy kellemes emlékek, és az fáj, vagy kellemetlen emlék, azok meg még jobban fájnak.
Száműzték a rosszat, mert nem voltak hajlandóak úgy tekinteni rá, mint ami része az értékek teljes skálájának, a legfensőbb jótól annak legmélyebb pontjáig.
Az izgalmas részek a könyv vége felé jelentkeztek. Ha ezek jelen lettek volna a mű elejétől, azt kellene hogy mondjam, egy korrekt kis történetet kap az olvasó. Persze, nem szállt itt sem az adrenalinszint a levegőbe, de végre kezdett történni valami.
Az jutott eszembe, hogy részeire bontva milyen jó könyv ez. Ha szét lehetne szedni, és a darabjait beillesztenénk más alkotásokba, biztos dobna rajtuk ez a nyugodt hangvétel. De így, együtt, a silány cselekménnyel sajnos nem nyerte el a tetszésem. Olyan embernek tudnám ajánlani, aki hasonló korú a főszereplővel, esetleg ő maga is kutató. "Életközépi válságban" van, vagy épp imádja az összefüggéseket, és nyitott bármiféle elméletre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése