Az év elején szeretek befelé fordulni, erre pedig mi sem nagyszerűbb, mint egy verseskötet. Rupi Kaur saját illusztrációkkal díszített alkotása világszinten népszerű lett, és úgy gondoltam, nekem is tetszeni fog. Még a könyvfesztiválon sikerült beszereznem angolul az utolsó példányt, és ahogy terveztem, a 2023-as évem első olvasmánya lett. (Na jó, be kell valljam, megvásárlás után kicsit belelapoztam, de azért türtőztettem magam.)
Összességében sajnos nagyot csalódtam. Először is abbéli véleményemet fejteném ki, hogy ez nem is nevezhető verseskötetnek. A lapokon nem versek, csak rímtelen sorok, szótengerek vannak.
Az írónő által körüljárt témák meglehetősen mélyek, saját tapasztalataira építve mesél el történeteket, és ad tanácsot. Családon belüli erőszak, toxikus kapcsolatok, és az ezekből való gyógyulás önszeretet révén. Szerintem millió hasonló mű született már, főleg, hogy az önelfogadásról egyre több szó esik a 21. században.
Tehát nem azt mondom, hogy nagyon rossz könyv, de az tagadhatatlan, hogy túl nagy volt körülötte a hype. Könnyen olvasható - angolul is, ahogy én tettem -, nagyjából 1 óra alatt lehet vele végezni. Több verstől lapoztam tovább a másikig, mint ahágy mélyebb benyomást tett volna bennem, arra ösztönözve, hogy hosszasan elgondolkodjak rajta.
Nekem nem nyerte el a tetszésem, az elvontabb - és rímelő😄 - verseket preferálom. Viszont zárásként mégiscsak hoznék egy verset belőle:
we are all born
so beautiful
the greatest tragedy is
being convinced we are not
Megjegyzések
Megjegyzés küldése