Jókai egyik leghíresebb regénye, a Modern Midász - ahogy pár országban lefordították. A főszereplő és a mitológiai Midász király alakja között annyi a hasonlóság, hogy minden arannyá válik a kezükben. (Tímár Mihály esetében mondjuk csak átvitt értelemben.) Akármilyen üzletbe kezd, siker koronázza. Ennek ellenére mégsem boldog. És hogy miért?
Figyelem! A blogbejegyzés részletes leírást tartalmaz a cselekményre vonatkozóan
Történetünk elején Tímár még csak egy egyszerű kormányos a Szent Borbála fedélzetén, amin egy török nagyúr szállíttat búzát. Az ő lánya a még gyerek Tíméa, akit - apja halálos ágyán tett utolsó kérésének megfelelően - Tímár a Brazovics-házba visz Komáromban. Itt (úgy ahogy) befogadják, és itt nevelkedik. Közben azonban Tímár rájön a török nagyúr "utolsó titkára", megtalálja kincseit. Nagy dilemmával áll szemben: kié is pontosan a sok értékes ékszer? Tíméájé? Az övé? Végülis megtartja, mondván, hogy megkétszerezni ezt a vagyont, és úgy adja majd Tíméának - önmagával együtt. Egy belső hang azonban azt mondja neki: tolvaj vagy. Ez a hang nem múlik el, fel-felbukkan, kínozza a főszereplőt. A végső tőrdöfést a Tíméával kötött házasság nászéjszakája jelenti, mikor szembesülnie kell vele, hogy újdonsult felesége nem szeretni: a szíve már foglalt.
Hiába nincs gondja anyagilag, hiába lesz nemes, Mihály boldogtalan. Kétségbeesésében visszalátogat a "Senki szigetére", az idilli Paradicsomba, ahol még annak idején a hajózás során megálltak. A sziget két lakója, Teréza asszony, és Tíméával egykorú lánya, Noémi szívesen fogadja. A társadalomtól távol, két ország határán Tímár önfeledt és boldog. Örömét Noémi őszinte szerelme aranyozza csak be még inkább. Innentől kettős életet kezd élni: a tavaszt és a nyarat a szigeten tölti, míg a hidegebb hónapokat hűséges, ámde érzelmektől mentes feleségével. Persze ez nem kivitelezhető egy életen át. A megoldáshoz sötét és veszélyes utak vezetnek, de végül eldől Tímár sorsa.
Rettenetesen (és feleslegesen!) terjedelmes mű. A kiadás, amit én olvastam, 600 oldalas. Ebből az első 300 oldalakon át taglalt tájleírásokkal, unalmas részekkel volt tele. Egyszerűen azt éreztem, hogy jó lenne a történet, de olyan lassan haladunk előre, hogy már tök mindegy, mit ír Jókai, untat.
Tímár. Nos hmm... Nem tudok átsiklani az elemzésekor a tény felett, hogy ő kb. már akkor beleszeretett Tíméába, mikor csak 13 éves volt. Ő meg nagyjából 30??? Jó, értem, 1800-as évek, 10 év korkülönbség nem annyira vészes, de ez akkor is undorító, hogy egy 13 éves kislányra nézve megfordult a fejében, hogy majd pár év múlva megkérné a kezét. Mindemellett annyira vak volt. Hogy lehet így beleszeretni valakibe? Át sem gondolta a lány érzéseit. Pedig ha egy kis figyelmet szentel arra, hogy Tíméa őhozzá való viszonyulását vizsgálja, rögtön megérthette volna, hogy csak hálát érez iránta. Helyette a saját maga által érzett szerelemben lubickolt, csak saját magát látta. Őszintén szólva nem igazán sajnáltam, mikor Tíméa nem felelt a kérdésére, hogy szereti-e. Aki ennyire átgondolatlanul hoz életre szóló döntést, az viselje bátran a következményeket.
Mondjuk Tíméaval is pont ennyire, vagy még kevésbé tudtam azonosulni. Nagyon csúnyán bántak vele, szinte egy Hamupipőke mese rekreáció volt a viszonyuk Athalie-val, de ő tűrte. Majdhogynem boldogan ugrált a háziak kénye-kedve szerint. És miután övé lett a ház, akkor sem szabadult meg Zófi asszonytól és Athalie-tól. De amivel végképp elvesztette az együttérzésem megfogyatkozott maradékát, az a nevetséges ragaszkodása volt Kacsuka úrhoz. Miért?? Egyszerűen miért? Egy tréfa szülte szerelem, amin ő nem bírt túllépni. Annyira rabja volt ennek a (nem igazán létező) kapcsolatnak, mintha legalább kölcsönösen őszinte és igaz szerelem lett volna. Mintha Kacsuka nem csak egy pénzéhes vőlegény lett volna, aki (menyasszonya kérésére) viccből udvarolt neki. És a hab a tortán, hogy a történet vége felé visszatért ez a névnapi virágokat küldözgető hősszerelmes. Jókai pedig - minden erre vonatkozó előzetes szándék megírása nélkül - hirtelen, a semmiből egy valós szerelmest csinált a karakterből.
Teréza és Noémi maradtak tehát a szimpátiámra érdemes szereplők. Az ő jellemük pont olyan tulajdonságokkal írható le, mint amilyeneket a sziget testesített meg: kellemesség, önfeledtség és őszinteség.
A cselekmény tetőpontja hatásos volt, szabályosan izgultam a főszereplővel együtt a fejleményeken. A megoldást viszont kissé közönségesnek találom. Tímár igazából nem sok mindent tett, az ügy a szerencsének köszönhetően rendeződött végül.
Ha a könyv első fele kb. háromszor kevesebb oldalban lenne megírva, komolyan elgondolkoznék az 5 csillagon. De így csak 4-et kap. Sajnálom, hogy nem annyira nyerte el a tetszésem, mert hatalmas potenciál volt ebben a regényben. Természetkultusz, belső dilemmák, boldogságkeresés, érdekes viszonyrendszerek a szereplők között. Csupa olyan dolog, amik felvillanyoznak, akárcsak a történet alapja. De sajnos Jókai az az író, aki inkább túlrészletez, és terjedelmesen fejti ki a műveit.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése