Már egy jó ideje halogatom ennek a könyvnek az értékelését. Elég nehéz összeszednem a gondolataimat, pedig a terjedelméből adódóan bőven kéne, hogy legyen mit mondanom.
Kezdjük talán ott, ami a legalapvetőbb kérdésként merülhet fel, ha valaki meglátja ezt a 600+ oldalas monstrumot: miért akartam elolvasni? Igazából magamtól biztos, hogy nem vettem volna kézbe. Viszont megkaptam ajándékba, ráadásul ajánlott olvasmány is volt, szóval hogy is hagytam volna, hogy csak ott pihenjen a polcomon.
A történet egy Verrières nevű kisvárosban indul. A helyi ács fiát, Julien Sorelt nevelőnek fogadják. Az újgazdag polgármester, de Rênal taníttatni kívánja gyermekeit, és némi aggályoskodás után házába költözteti Julient, hogy fiainak oktasson latint. De Rênalné rögtön a kegyeibe fogadja a fiút. Szépen lassan több is kezd kialakulni a 30-as évei felé közelítő asszony és a 19 éves Julien között. De Rênalné érdekházasságot kötött, így most először tapasztalja meg igazán a szerelmet, akárcsak Julien. De a kellemes verrières-i napoknak is vége szakad egyszer, Julien Besançonba kerül, majd Párizsba. Feltörekvésének útján több viszonyba is bonyolódik, illetve lelki vívódásai sokszor hátráltatják őt.
A fenti sorokat nézve az a gyanúja az embernek, hogy ez egy egész jó kis regény. Egy ifjú karakterfejlődése, dilemmái, romantika, mindez egy olyan időszakban, ami elég érdekes a Francia történelemben. (Tudniillik 1830-ban járunk, ahol nem győznek eleget politizálni, különösen kedvelt téma Napóleon és a háborúi.) A bökkenő csak annyi, hogy még életemben nem találkoztam ennyire idegesítő főszereplővel.
Julien Sorelt a kezdetektől fogva nem tudtam hova tenni: egyfelől sajnálatraméltó volt családjának szegénysége, maradisága. Érezhetően fekete bárány volt, amiért egy kicsivel több tudásszomj szorult belé, mint a családtagjaiba. Másfelől olyan arrogancia sugárzott belőle, hogy az már nem is tudom, felháborító volt-e vagy nevetséges. Karrierista beállítottsága teljesen beárnyékolta és felemésztette a személyiségét. Ja és említettem már, hogy betegesen rajongott Napóleonért? Mindent csataként látott: nyerni vagy elbukni. Na most el lehet képzelni, milyen fantasztikus kapcsolatokat alakított ki azokkal a nőkkel, akiket útjába sodort az élet. A toxikus maszkulinitás erőszakossága és akaratossága vívott harcot a lelkében a kisfiús énjével.
Ebben a különös fiúban majdnem mindennap vihar tombolt.
Egyik pillanatban azért akart de Rênalnéval lenni, hogy bizonygasson magának, el tud csábítani egy férjes asszonyt, a másik pillatban meg halálosan szerelmes volt belé, és a szíve szakadt meg a gondolatra, hogy esetleg el kell válniuk. Manipuláció és hatalmi játszma jellemezte ez a párkapcsolatát (is). Mathilde-dal még rosszabb volt szerintem. Ott annyiban volt toxikusabb a dolog, hogy de la Mole kisasszonyt sem igazán őszinte érzelmek vezették, hanem a fixa ideája, hogy bátor férfihoz menjen hozzá. Nem holmi úri ficsúrhoz, hanem egy valódi lovaghoz, aki nem riad vissza a háború vagy a halál gondolatától.
Egyébként meg vagyok lepve, hogy vannak, akik nem találták idegesítőnek Julient - ez már önmagában kérdéseket vet fel -, de Mathilde-ot igen. Fel nem foghatom, hogy lehetséges, mikor ez a két személy szinte egymás tükörképe. Hasonló korú, nagyratörő nézeteik által vezérelt, egyformán hiú és képmutató szereplők. Sőt, ha erre a hiúságra és felsőbbrendűséget tanúsító viselkedésre valaki igényt tarthat, az inkább Mathilde (hiszen tanult arisztokrata, neves családból, akit bálványoztak a párizsi fiatalemberek). Szóval jellemüket tekintve szinte ugyanolyanok voltak. Kicsit a mágnes két azonos pólusának taszítóerejét is felfedezni véltem ebben a kapcsolatban, kétségkívül egy intenzívebb, hatalmi harcokban gazdag viszony volt.
A hosszas politizálás dialógusait csak az író ironikus közbeszólásai kompenzálták. Ezek jópofák voltak, kicsit kiragadták az olvasót a történetből. A végkifejlet pedig nem lepett meg, ez a realista regény természetesen nem zárulhatott happy enddel.
Régen adtam már 3,5 csillagot, de a Vörös és fekete most azt fog kapni. Bár ez kisebb részben szól Stendhalnak, mint Juliennek, azért nem gondolom, hogy nem lehetett volna jobban (khm...rövidebben) megírni ezt a művet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése