Ismét egy elég közismert orosz mű, amit én stílusosan ágyban olvastam el, betegen. Pár óra alatt lehet vele végezni, és ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna számomra, úgyhogy gyorsan "kivégeztem".
Azzal indítja ezt a kisregényt Tolsztoj, hogy Ivan Iljics meghalt. Kollégái az újságból értesülnek róla, és nem épp érzelmes gondolatok keletkeznek bennük a hír hatására, hanem inkább munkaügyi kérdésekről és lehetőségekről kezdenek gondolkozni: ki kerülhet a helyére?
Tudniillik ugyanis, hogy Ivan Iljics törvényszéki bíró volt. Egy vérbeli hivatalnok (csinovnyik), aki szép kis karriert futott be. (Mindemellet mély és őszinte barátságokat már nem tudott kialakítani.) Hamar az ő szemszögébe kerül az olvasó, vissza a múltba, mikor még élt. Utolsó hónapjait követhetjük végig a főszereplő szemszögére fókuszálva. Ha egy szóban kéne jellemeznem ezt az időszakot, akkor az a szenvedés lenne. Az ágyban töltött, betegeskedős hetei kínszenvedések voltak. Mind a fizikai, mind a lelki fájdalmak és zavaros rémálmok miatt.
Amellett, hogy minden orvos mást mondott neki, és senki nem bírta azonosítani a betegségét - ily módon esélyt se látott a gyógyulásra -, gondolatai is kínozták. Mert rá kellett jönnie, hogy nem jól élte az életét. Mindig a "magas állású személyek" véleményére alapozott, mindent úgy csinált, ahogy azt a társadalmi megítélés és a neves emberek szokták. Kicsit Akakij Akakijevics jutott róla eszembe Gogol A köpönyeg c. novellájából. Ő is ilyen munkamániás, jellemtelen ember volt.
Ez az alapgondolat, a mű alapkérdése, hogy hogyan is kellene élni roppant kecsegtetően hangzik, és mégis valahogy mindenki unalmasnak tartja ezt a könyvet. Sajnos én is ezen emberek körébe sorolom magam. Bármilyen jól is írta meg Tolsztoj ezt a csinovnyiktragédiát, nem igazán tudtam sajnálni Ivan Iljicset. (Pedig alkalom az lett volna rá bőven, hosszú oldalakon át csak szenvedett.) Innéttől kezdve meg ugye mit lehet szeretni ebben a műben? Geraszim szerethető volt, de ennyi. Mindenki közömbös, cselekmény nagyon nincs. És az igazat megvallva, Ivan Iljics saját magának választotta ezt az utat.
Azt érzem, hogy Tolsztojt mesterinek kéne tartani ezért, hogy tükröt tartott az orosz társadalom elé, megmutatva neki, hogy bürokráciában fuldoklik. De valahogy nem megy. Ha már itt tartunk, ezt Gogol jobban csinálta. És sokkal-sokkal rövidebben.
Az Ivan Iljics halála számomra kissé közömbös és jellegtelen marad, akárcsak a címszereplője. Ha valaki szeretne egy rövid felvázolást kapni az orosz társadalomról, csak hogy egy kicsit művelődjön, akkor ideális választás lehet, de különben nem ér senkit hatalmas veszteség, ha nem olvassa el ezt a könyvet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése