Ez a könyv azért keltette fel az érdeklődésemet, mivel mindössze egy napon játszódik. Továbbá nagyon hangulatosnak ígérkezett, hogy a főszereplővel készülhet az olvasó egy estélyre, nosztalgiázásba merülve. Szerencsére voltam annyira előrelátó, hogy egy olyan időszakban vettem kézbe, ami a lelassulásról és a pihenésről szól.
Ez egy tipikusan olyan regény, aminek elolvasására időt és figyelmet kell szakítani. Mivel cselekménye elenyésző, elmélgetések töltik ki ezt a több mint 200 oldalt. Nagy meglepetésemre - és sokszor sajnálatomra - nem pusztán Mrs. Dalloway gondolatai, hanem más szereplőké is. Méghozzá túláradóan részletes gondolatfüzérek. Néha nehéz volt követni, pontosan kinek a fejében is vagyunk.
Szóval Mrs. Clarissa Dallowayen kívül régi barátai is elég nagy szerepet kapnak, amit kissé nehezményeztem. Valamiért inkább a címszereplőhöz ragaszkodtam volna, hogy az ő szemszögére fókuszáljon nagyrészben a kötet. Illetve egy házaspár volt még kiemelve, Warren Smithék, akiket jó darabig semmilyen formában nem kapcsolt Clarissához az írónő (a többi karakterrel ellentétben). A férjnek (Septimus) valamilyen mentális problémája van (feltehetőleg PTSD), amit 1923-ban sajnos még nem igazán ismernek, így az orvosok komolytalanul kezelik. Feleségét nyomasztja ez a betegség, ráadásul még honvágya is van szülőhazája iránt. Septimus őrült gondolatai egyébként nehezen értelmezhetők, de érdekesek, akárcsak ez az egész szál.
Na de térjünk csak vissza Clarissához. (Panaszkodom, hogy keveset lehet olvasni róla, közben meg én is mindenkiről írok, csak róla nem.) Nem igazán érzem azt, hogy megismerhető volt az ő személyisége teljes valójában. Néha olyan benyomást tett, hogy egy kellemes, figyelmes, okos perszóna, aztán meg azt, hogy kirakatfeleség. Voltak elég bensőséges és mély gondolatai:
A halálban ölelés vár.
De a következő pillanatban meg csak a társadalmi elvárásokat követte, az elit szokásait öltötte magára. Kissé megfejtetlen maradt számomra. Bár ki tudja, talán nem is állt szándékában az írónőnek, hogy minden részletre kiterjedő karaktert kapjon a főszereplője.
Virginai Woolfot olyan volt olvasni, mint Jane Austent, csak bonyolultabb (kb. ötször). Finom és elegáns, comme il faut. Érzéki, de nem csöpögősen túlérzelgős. Bár ezek a szerelmi viszonyok jól összegubancolódottak voltak, azt meg kell hagyni. És hogy ki ki iránt pontosan mit érez? Az a történet végére sem tisztázódott számomra. A nosztalgiázásból kirajzolódott, hogy a főszereplők fiatalkorukban igen közel álltak egymáshoz. És hogy mi lángolt fel bennük az estélyre készülve (ifjúságuk vagy a szerelem), azt mindenki döntse el maga. Amennyit sikerült leszűrnöm, az az, hogy egyikük sem elégedett igazán az életével.
Az igazat megvallva, szörnyen nehéz olvasmány. Mint ahogy Szabados Ági is mondta a NIOK kibeszélőben, ebből nem lehet csak úgy esténként pár oldalt olvasni. Ehhez le kell ülni (egy teával a kézben), és elmélyedni. Szóval nem lett a kedvenc könyvem (ha valakinek az, akkor le a kalappal). Néha ilyet is kell olvasni, de én az izgalmas műveket preferálom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése