Nem is tudom, mikor találkoztam ezzel a könyvvel először. Egy-két éve kezdett újra bekerülni a köztudatba, most meg egyenesen rajongói tábora van a social media felületeken. Éppen ezért hiszik sokan - én is közéjük tartoztam -, hogy kortárs. Ez azonban kissé távol áll az igazságtól: jövőre lesz 30 éve, hogy megjelent.
Richard Papen meséli el életének eme érdekes és titkos történetét, pár évvel később. Rövid családi háttér bemutatás után ott vesszük fel a fonalat, mikor egy vermonti egyetemre ment át tanulni, ahova újjonnal bekerülve mindjárt az az elhatározása támadt, hogy csatlakozik az ógörög csoporthoz. Végülis miért ne, szerette ezt a nyelvet, mikor korábban tanulta. A különc és rejtélyes csoportba azonban nem volt olyan egyszerű bekerülni, a tanár ugyanis maga döntötte el, hogy ezeken a klubgyűlésszerű órákon ki vehet részt. Messziről szemlélte először csak a tanulókat, akik később barátjukká fogadták: az ikrek, a zseni Henry, Francis, és persze Bunny.
Sokkal kifejtettebb volt, mint a Mintha gonoszok volnánk. Mondjuk a terjedelem is nagyobb, így az írónőnek volt ideje kicsomagolni a karaktereket, és felvázolni szándékaikat. Majdnem mindenkivel tudtam azonosulni bizonyos ponton. Henry egy kissé idegesített, ami azért érdekes, mert egyezik a személyiségtípusunk😄 De persze rájöttem, hogy objektíven nézve az analitikus, gondolkozó és tervező karakterét valóban szimpatikus. Csak én valahogy mindig a narrátor szemszögében ragadok, és őt emelem felül a többieken. Richard egyébként jófejnek bizonyult egészen addig a megkérdőjelezhető gondolatáig Camilláról. (Értem, hogy mit akart kifejezni az írónő, és a célt látva be kell ismernem, jó módszert választott, csak sajnos így kicsit elvágott a főszereplőtől.) Camilla egyedüli lányként ebben a társaságban nagyobb szerepet is vállalhatott volna. Végig érezhető volt a magabiztos, erős és eszes jelleme, melynek csendessége épp annyira volt pozitívuma mint hátránya. Visszahúzódása a jelleméhez tartozott, de ugyanakkor annyira szívesen megtudtam volna róla többet. Nem azt mondom, hogy az ő szemszögéből kellett volna íródnia a műnek, de néha jó lett volna belelátni a fejébe.
Az ógörög tanár, a bájos Julian hamar belopta magát a szívembe. Mindig kedvesen és szívelyes viselkedett, olyan volt a diákoknak, mint egy apafigura. Nagyon sajnáltam, hogy feltételezéseimmel ellentétben nem íródott túl sok jelenet az óráin. Pedig olyan elgondolkodtató felvetéseket mutatott be.
Az ember természetesen közönségesebben és kevésbé eredményesen is kiélheti ezeket a romboló szenvedélyeket. De micsoda dicsőség egyetlen robbantással szabadítani fel őket! Énekelni, sikoltozni, mezítláb táncolni az erdőben az éj derekán, s csak annyira tudatában lenni a halandóságnak, mint egy állat.
Figyelem, a következő sorok spoilert tartalmaznak!
Azt még hozzá kell tennem, hogy bizonyos szempontból nagy pazarlás volt a karakterét csak úgy kidobni. Arra számítottam, hogy valami titokzatosabbat szán neki az írónő annál, hogy romokba döntse Henry mentális egészségét. Vagy legalábbis elindítsa őt a lejtőn... Henrynek volt igaza: gyáva volt. Félt, hogy egy kis folt kerül az ő tiszta és tökéletes személyére, és ennek elkerülése végett képes volt csak úgy otthagyni a hozzá közel állókat.
Ha már a spoileres résznél tartunk, nem lehet elsiklani a könyv szerelmi hálózatának legfonosabb háromszöge felett. Először is ugye Camillát és Charlest megvitatva. Nem igazán tudom, mit lehetne ehhez hozzáfűzni. Undorító volt. És elsősorban nem a testvéri viszony miatt, hanem ahogy Charles bánt Camillával. És Camilla ennek ellenére sem tudott 100%-ig Henry mellett dönteni? Hogy nem volt képes elszakadni Charlestól? Annyira egészségtelen volt. Minden. Richard a megsebzett egója emiatt. Bunny, nos, tudjuk. És még Francis is, a legszerethetőbb karakter is lényegében kihasználta előbbi ittasságát.
Spoiler vége
Az egyetemtől szinte különálló világba tekinthettünk be, egy elszigetelt és szenvedélyes baráti körbe, amire a sötétség fokozatosan kezdett rátelepedni. Lassú, érzelmes kínzás volt ez, keserédes befejezéssel. Mint amikor Pilinszky azt írta, hogy "ami történt, valahogy mégse tud végetérni".
Egy picit erőteljesebb dark academia hangulatra számítottam, de bőven kárpótolt a feszélyezett hangulat. Az idegek mesteri, és szenvedélyes játéka volt ez a könyv, mely megkérdőjelezi a modern moralitást, és rajong az antikvitásért. Az én idei, hangulatos, őszi olvasmánylistám megkoronázása lett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése